„Azt csináljuk, amit szeretünk”- Interjú Varga Krisztiánnal és Varga Norberttel

Előfordul, hogy a mese valósággá válik. Két szanyi fiatalember, Varga Krisztián és Varga Norbert nekivágott az ismeretlennek, Németországból hazatérve pedig megalkották CNC-s életművüket, a Noki-Tech Kft.-t. A kihívásokat bátran vállaló ikertestvérekkel beszélgettünk embert próbáló nehézségekről, hazaköltöztetett szemléletről és a gépek melletti táncról is.

Már gyerekkorban fellángolt bennetek a szereléssel, gépekkel, javítással kapcsolatos szerelem. Hogy emlékeztek vissza azokra az időkre?

Varga Norbert: Otthon volt egy műhelyünk, talán ott kezdődött az egész. Papánktól, Bögöly Ferenctől örököltük a gépek szeretetét, és Ő nevelte belénk ezt a műszaki vonalat. Mindig őt követtük, bárhova is ment. A földjeire elkísértük, vezethettük a traktort, ott ügyködtünk mellette a műhelyben, a gépek mellett, szóval papánktól ered a gépszeretet, a kipufogófüst imádat. Ugyanakkor a szüleink támogatása nélkül ma sehol nem lennénk, mert minden hülyeségeinkben mellettünk voltak, akármilyen vad ötleteink támadtak, ők akkor is hagytak bennünket kibontakozni, és mellettünk álltak.

Hogy tanított titeket papátok?

Norbi: Mindig megmutatta, hogy kell meghúzni a csavart, hogy fogjuk meg a villáskulcsot…

Varga Krisztián: Nem mutatta meg, inkább láttuk tőle, hogy csinálta, és próbáltuk őt utánozni. Ő nem mondta azt, hogy kisfiam fogd meg azt a szerszámot és csináld.

Norbi: Rendben, de azt megmutatta például hogy működik traktor műszakilag.

Türelem azért kellett hozzátok?

Krisztián: Egyáltalán nem.

Előfordult, hogy fegyelmezni kellett titeket?

Norbi: Egyetlenegyszer előfordult, hogy elég jól kikaptunk tőle, amikor nem indult a kistraktor.

Krisztián: Én arra emlékszem, amikor a kukoricát letapostuk, futkoztunk rajta össze-vissza. Annyira ideges volt, azt mondta, hogy ti ide soha többet nem fogtok jönni, semmi hasznotok nem veszem. Egyből hazafele vettük az irányt. Persze aztán megbocsátott nekünk.

Norbi említette a műhelyeteket. Mennyivel volt fontosabb nektek az a „szent hely”, mint a tankönyvek forgatása?

Krisztián: Sokkal jobban szerettük a tankönyveket.

Norbi: Az vitt előre bennünket.

(nevetés)

Krisztián: Amit kellett, azt azért mindig megtanultuk.

Norbi: Mind a ketten gyakorlatias emberek vagyunk. Amikor Németországban dolgoztunk, mindketten sokat olvastunk, úgy foglaltuk el magunkat, rengeteg könyvet kiolvastam, Kiszi szerintem te is, de itthon nem volt ez annyira jellemző ránk.

2011-ben megérkezett a várva várt gép, ami részben hajón és szárazföldön érkezett Taiwanból Szanyba .

Tizenévesen mennyire volt világos számotokra az az út, amelyen most jártok?

Krisztián: Mindig autószerelők akartunk lenni, de aztán mégis úgy alakult, hogy szakmunkás helyett szakközépiskolában tanultunk tovább, a soproni Vasvillában.

Mennyit tanultatok szakközépiskolában erről a gépészeti vonalról?

Norbi: Nem az iskolában tanultunk a legtöbbet.

Totál önfejlesztés volt?

Norbi: Azért nem teljesen, mert az itthoni munkahelyeinken alaposan magunkba szívtuk a CNC-zés szeretetét.

A középiskola után mennyire volt egyértelmű, hogy egyetem vagy a munka világa felé indultok el?

Krisztián: Fél évig biztosan bennem volt, hogy mindenképp továbbtanulok. A kollégiumi szekrényemben benne is volt egy nagy felirat, hogy tanulj tovább, de aztán nem lett belőle semmi.

Norbi: De végülis tovább képeztük magunkat, csak nem mentünk el egyetemre. Én is, ahogy testvérem, elvégeztem a CNC sulit kb. egy évvel Kiszi után. Én kezdtem el előbb dolgozni szakközépiskola után, ugyanis Kiszi bevonult katonának.

Tudtátok azt, hogy együtt akartok dolgozni?

Norbi: Egy munkahelyen vagy részlegen sohasem akartunk dolgozni itthon. Volt egy-két munkahelyünk, de nem voltunk egy cégnél vagy részlegnél. A vállalkozást azonban csak ketten együtt gondoltuk.

Milyen utat kellett bejárnotok a cégalapításig?

Krisztián: Otthon nagyon féltettek bennünket, mert a győri Audiban nagyon jó helyünk volt. Fizetésünk is megfelelőnek bizonyult, anyagi biztonságban éltünk. Itthon roppant mód ellenezték, amikor elkezdtünk lépkedni, nyitni más munkahelyek felé. Megkérdezték tőlünk, miért mondunk fel ennyiszer. Amikor kimentem Németországba, akkor is jöttek olyan megjegyzések, hogy kisfiam, jól meggondold. Persze, volt benne kockázat, de bejött.

Mennyire foglalkoztál az óvó, féltő megjegyzésekkel?

Krisztián: Nem nagyon.

Mi hajtott előre, hogy váltani akarsz?

Krisztián: A kíváncsiság és a kaland elsősorban. Nem a pénzt helyeztem előtérbe, persze az is fontosnak bizonyult, de nem az volt az első.

Norbi, a te váltásod hogy történt?

Norbi: Nekem úgy jött az egész váltás, hogy öt évet dolgoztam a győri Audinál a szakközépiskola elvégzése után. Főtengely megmunkálással foglalkoztam, már akkor sok CNC gépen dolgoztam. Az ötödik évben már nagyon beleuntam a munkába, nem láttam benne újat. Motorbalesetet szenvedtem, az zökkentett ki. Furcsa kimondani, de ennek a szerencsétlenségnek nagyon sokat köszönhetek, alaposan megváltoztatta az életemet. Nekem minden ott kezdődött, én mindent onnan számolok újból. Lehet, hogy még mindig ott lennék az Audiban, ha nincs az a motorbaleset.

Mi játszódott le benned a felépülésed közben?

Norbi: Volt időm gondolkodni a két-három hónapos felépülési szakasz alatt. Elkezdtem keresgélni, agyalni, hogy mit tudnék még kezdeni magammal. aztán így hagytam ott az Audit, napra pontosan öt évvel azután, amikor első nap munkába léptem. Kerestem új munkahelyet, s később testérem után mentem Németországba.

Mit tanultál meg itthon, mielőtt kimentél?

Norbi: Itthon tanultam meg az egyedi gyártást a CNC-vel, az Audiban is CNC gépekkel dolgoztam, de nem egyedi alkatrészeket készítettünk, hanem csak célgépeken zöld gombokat nyomogattunk, ugyanazokat az alkatrészeket gyártottuk le nap mint nap.

Krisztián: Nekem az Audiban változatos munkám volt. Például a Lamborghininek is programoztam fel a V10-es motorblokkját. Utána kiküldtek a Lamborghinihez, Olaszországban voltunk kint két hetet, értékes tapasztalatokat szereztem. Az Audinak a V8-as motorblokkját is én programoztam, tehát kiváló helyem volt.

Mégis eljöttél, pedig anyagi biztonságban voltál és változatos projektekben vehettél részt.

Krisztián: A pénz számomra kevés volt, nekem volt a legkevesebb a csapatból, pedig nagyképűség nélkül mondhatom, hogy én tettem szinte a legtöbbet, sok profitot vittem az Audihoz. Költségkíméléseket és fejlesztéseket hajtottam végre. Meg hát már általános iskolában is beszélgettük Simle haverommal, hogy majd kimegyünk Németországba vagy Ausztriába dolgozni, tehát már akkor bennem volt a külföldi kaland gondolata. Elkezdtem hirdetni magam az interneten, aztán összejött a vágyott német munka. Arra nagyon emlékszem, hogy mentem az Audiba dolgozni busszal, fogtam a fogódzkodót, megszólalt a telefonom, egy ismeretlen szám keresett. Azt mondta, hogy lehetne már hétfőn kimenni Németországba dolgozni. Hétfőn már kint is voltam.

Hogy emlékszel vissza erre a hatalmas váltásra, Magyarországtól való búcsúdra?

Krisztián: Nagyon bátran mentem ki. Azt hittem, sok mindent tudok, de aztán ez hamar megváltozott bennem, amikor odakerültem egy igazi egyedi alkatrészt gyártó céghez. Akkor rájöttem, hogy még semmit sem tudok. Az első egy-két hónap pokoli nehéz volt számomra. Csak német emberekkel voltam körülvéve, már elfoglalni a szállásomat is bonyodalmas volt. Másnap reggel 6-kor kezdtem, vadidegen volt minden. A német nyelvet, amit mi tanultunk az iskolában, egyáltalán nem beszélték, én sem értettem, amit ők mondtak nekem.

Hogy folyt mégis a kommunikáció akkor?

Krisztián: Odaadtak egy vasdarabot és rajzot, és csak annyit mondtak, hogy csináld. Aztán valahogy belejöttem.

Ifjú látogatók a cégnél.

Hogy tudtad magad megértetni?

Krisztián: Mutogattam, meg amit tudtam és értettem németül, azt mondtam nekik. Előbb-utóbb összehaverkodtam mindenkivel, nagyon jófejek voltak, meg persze elnézőek, mert más helyről már lehet elküldtek volna. Tehát türelmesek voltak velem, pedig sorban rontottam el dolgokat. Tudtam mit kellett volna tennem, de mégsem boldogultam.

Mennyire kenődtél el?

Krisztián: Nagyon. Olyan depressziós voltam az első két hónapban, hogy hihetetlen.

Hogy vészelted át ezt a nehéz időszakot?

Krisztián: Csak mentem előre. Rosszkedvűen mentem be dolgozni, folyamatosan izgultam, az járt a fejemben már éjjel, hogy másnap reggel hogy állok neki annak a munkának. Nem kétforintos alkatrészekről volt szó, hatalmas tétje volt a munkámnak.

Norbi: Nekem ilyen szempontból sokkal könnyebb dolgom volt, mert én itthon találtam ilyen céget, ahol elsajátíthattam azt egyedi alkatrész gyártást, tehát nem teljesen tudatlanul mentem ki Németországba dolgozni. Csak Krisztiánnak annyival nehezebb dolga volt, hogy nem tudott rendesen németül, az sem tudta, mi az egyedi alkatrész gyártás, egyedül kínlódta ki.

Krisztián: Meg ugye napi 12-14 órákat dolgoztunk minden nap, szabadnap nélkül.

Mire tudtál támaszkodni az embert próbáló időszakban, Krisztián?

Krisztián: Az motivált, hogy ha hazamegyek, akkor vajon mihez kezdenék? Az Audiba nem akartam visszamenni. Volt olyan büszkeség is bennem, hogy csak megállom a helyem, csődöt nem akartam mondani. Űztem és hajtottam magam minden nap. Ennek köszönhetően a végén nagyon megbecsültek, komoly munkákat bíztam rám, olyan feladatokat kaptam, amiket csak én tudtam elvégezni.

Akkor már nem voltál depressziós?

Krisztián: Igen, akkor már tudtam lazább lenni.

Norbi, a te érkezésed milyen volt?

Norbi: Két évvel Kiszi után érkeztem meg Németországba. Egy ideig egy helyen dolgoztunk, aztán Kiszi hazament a válság miatt. Ahogy említettem, rendelkeztem olyan alapokkal, ami segített a beilleszkedésben, de aztán én is hazamentem, majd később visszatértünk.

Krisztián: Lett egy másik munkahelyünk Ellwangenben, egy igencsak komoly helyen. Jó, hogy nem ott kezdtük a német pályafutásunkat, mert két nap után hazaküldtek volna minket.

Norbi: Sok olyan eset történt, hogy a leendő munkavállaló ki sem pakolta a cucctáskáját, már indulhatott haza Magyarországra. Pedig otthon felmondta a munkahelyét, minden bizodalma ebben a munkában volt, de alkalmatlannak találták. Emlékszem egy alföldi srácra, aki Zsigulival jött ki, egy-két hónapig húzta, aztán rá se tartottak igényt.

Hogy jutottatok el a cégalapítás ötletéig?

Norbi: Az utolsó, a már említett ellwangeni munkahelyen már elkezdtünk agyalni a közös vállakozáson. Döntenünk kellett, hogy ott fogunk-e letelepedni, vagy hazajövünk. Aztán kipattant a fejemből a cégalapítás gondolata. Volt főnököm is azt tanácsolta, hogy vegyünk egy gépet és hozzunk létre egy céget. Felvetettem Kiszinek az ötletet, hogy vegyünk egy gépet, mondtam neki, hogy te is tudsz jól CNC-zni meg én is, akkor már négy-öt éve kint dolgoztunk, elég sok pénzt összegyűjtöttünk, tehát bátran belevághattunk az újabb kalandba.

Mennyi időt vett igénybe a tervezés?

Norbi: Fél évig készültünk a tervünk megvalósítására.

Krisztián: Például utánaérdeklődtünk annak, hogy mennyibe kerül egy satu, vagy bármilyen szerszám. Mennyibe kerülne egy műhely, hogyan kell céget alapítani, melyik ügyvédet és könyvelőt válasszuk. Volt egy füzetünk, amibe felírtuk azokat a dolgokat, amelyeket el kellett még intéznünk.

Rengeteget dolgoztatok egy nap, hogy oldottátok meg a megbeszéléseket?   

Norbi: Mivel napi 14 órát a munkahelyen töltöttünk, mellett szinte csak alvásra maradt idő, ezért a megbeszéléseinket inkább a haza-és visszaútra időzítettük, abban a 8-10 órában sok mindent meg tudtunk beszélni az autóban. Mindig elővettem a füzetet, s soroltam fel a vállalkozással kapcsolatos dolgokat egymás után. Emlékszem, hogy Bécsnél találtuk ki a NOKI nevet is.

Hogy történt a névadás?

Norbi: Utánanéztünk az interneten a cégneveknek, láttuk, hogy sokan a nevekből rakják össze a cégnevüket.

Krisztián: Először úgy lett volna, hogy KINO, Kiszi és Norbi egyvelege, tehát mozi, ezért azt gyorsan elvetettük, így lett hát NOKI-Tech a végleges név, ami mindkettőnk tetszését elnyerte. 2011-ben megalapítottuk a céget, beszereztük a gépeket, létrehoztuk a műhelyünket.

Munka közben.

Volt annyira nehéz az indulás számotokra, mint Krisztiának az első német hónapok?

Krisztián: Örömmel vágtunk bele az elejétől a kezdve. Németországban alaposan megtanultuk ezt a szakmát, ott 8-10 féle alkatrészt csináltunk naponta éveken keresztül. Bíztunk magunkban, hogy lesznek megbízásaink.

Norbi: Mindig azt mondtuk, hogy ha lesz munka, akkor biztosan minden rendben lesz.

Az indulás előtt már voltak megbízásra utaló jelek?

Norbi: Ígéretek voltak.

Krisztián: Ennek az volt a hátulütője, hogy amíg nem volt gépünk, addig munkát sem kaptunk. Amikor megvolt a gépünk, akkor pedig az volt a kockázat, hogy lesz-e munka.

Mennyi pénzt kellett ebbe a vállalkozásba fektetni?

Norbi: Közel 20 millió forinttal kezdtük, de hitel nélkül, csak magunkra támaszkodva, sőt, szülői, nagyszülői segítséget is kaptunk. Nagy volt a nyomás rajtunk, ha nem jön be, akkor bukik minden.

Krisztián: Szinte az összes pénzüket beletettük a cégbe.

Hogy folytatódott a történetetek?

Krisztián: Megkaptuk a gépet, s egy-két hónap alatt rengeteg munkánk lett.

Norbi: Be sem csuktuk a műhelyt, amíg egyikünk dolgozott, a másikunk hazament pihenni vagy enni.

Krisztián: Éjjel-nappal dolgoztunk és ügyeket intéztünk.

Mennyi ideig tartott az a folyamat, amíg ketten nyomtatok mindent?

Krisztián: Egy évig biztosan.

Mi volt ekkor a legfontosabb célotok?

Norbi: A leglényegesebb az volt, hogy visszaadjuk a pénzt szüleinknek, nagyszüleinknek, tehát az adósságrendezés volt a legfőbb cél. Ott egy picit megnyugodtunk, hogy talán valami lesz. Aztán minden jött magától, újabb megrendeléseket, kapcsolatokat szereztünk. Újabb kihívások, jobbnál jobb munkák futottak be.

Mélypont nem is volt, felfelé ívelt a cég kezdetektől fogva?

Norbi: Az eleje azért nehéz volt. Akkor még nem voltunk tisztában azzal, hogy pontosan mennyit kérjünk a munkánkért. Két-három év kellett ahhoz, hogy megtaláljuk azt az árat, ami a piacon nem is sok, de nem is kevés. És persze minőséget akartunk/akarunk kiadni a kezünkből.

Szerintetek miért szeretnek veletek dolgozni?

Norbi: Rugalmasak vagyunk, betartjuk a határidőket, figyelünk az ügyfelek visszajelzéseire.

Krisztián: Az emailekre nem több nap után válaszolunk, hanem egyből. Amellett, hogy precízen dolgozunk, a megbeszéltek szerinti időben teljesítjük a vállalásunkat. Ha kell, akkor ez miatt éjszaka vagy hétvégén is dolgozunk.

Norbi: Inkább addig nem vállalunk más munkát, ameddig nem végzünk azzal, amin épp dolgozunk.

Van köztetek munkamegosztás abban a tekintetben, hogy ennek vagy annak ki a felelőse?

Norbi: Most már igen. Az elején mindkettőnk mindennel foglalkozott, de ahogy kinőttük magunkat, muszáj volt felosztani a feladatokat. A meghatározó kérdéseket persze megbeszéljük, de a kisebb dolgokról nem konzultálunk, az már nem férne bele az időbe.

Mennyire pörög az agyatok a cégen a nap 24 órájában?

Norbi: Mostanában kezdett tudatosodni bennem, hogy kezd teljesen önálló lenni a cég. Van két jó kollégánk, mondhatom így, mert nem szeretem azt a szót, hogy alkalmazott. Ők nagyon szépen dolgoznak. Tehát már nem kell mindenhol ott lennünk.

Mennyire veszitek észre magatokon a precíz, visszajelzésre épülő szemléletet?

Krisztián: Teljesen. Németországban csak jót tanultunk, a rendezettséget, azt, hogy mindennek megvan a maga helye, folyamata.

Norbi: A kinti mintát akartuk megvalósítani, nagyon tetszett nekünk, amit Németországban láttunk. Ugyanazt a kategorizált, rendezett szemléletet követjük, amit mi is megtapasztaltunk. Sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha mindennek megvan a helye.

Szerintetek mi kell ahhoz, hogy itthon is működtethető legyen egy bevált minta?

Norbi: Kell egy vállalkozói, bevállalós szellemiség.

Krisztián: Nem szabad a pénzt sajnálni visszaforgatni a vállalkozásba.

Norbi: Nekünk lehet azért sikerült, mert nem pont a pénz miatt csináltuk. Sosem vágytam arra, hogy nagy dolgaim legyenek, persze az anyagi biztonság elég fontos, de hála Istennek több lett, mint az anyagi biztonság.

Miért szeretitek a munkátokat?

Krisztián: Bejövök a céghez és jól érzem magam. Szól a zene, elfütyürészem és úgy dolgozom. És akkor belegondolok, hogy milyen jó munkahelyem van, azt csinálom, amit szeretek. Közben táncolni is szoktam a gép mellett.

Norbi: Bizony, azt csináljuk, amit szeretünk, jól érezzük magunkat itt, nap mint nap látjuk a kétkezi munkánk eredményét, azt, amit közösen felépítettünk.

Ha érdekel a srácok profi tevékenysége és a Noki-Tech Kft., akkor a következő oldalakon minden infót megtalálsz: www.noki-tech.com és www.facebook/nokitechkft