„Mert a lényeg az, hogy hogyan mozgatom meg a lelkemet.”- Interjú Zoltán Áronnal

Zoltán Áronban óvoda óta bujkált a gondolat, hogy a színészi hivatásban találja meg önmagát, aztán a Színművészetis évek alatt dőlt el végérvényesen, hogy a színház lesz az ő művészi otthona. A Junior Príma díjas színész mesél többek között a kezdetekről, a varázslatos itt és most állapotáról és a színházcsinálás szépségeiről.

A Vígszínház egyik öltözőjében beszélgetünk. Bevallom, nehéz megszólalni, hiszen temérdek színészlegenda fordult meg a színház egyes helységeiben, folyosóin, összekapcsolódik itt a múlt a jelennel. Te hogy élted meg az első fellépésedet a Vígszínház színpadán?

A Vígszínház színpadán egy költészet napi műsoron álltam először. Lenyűgöző volt látni azt a hatalmas teret. Az első gondolatom az volt, hogy lehetetlen olyan hangosan beszélni, hogy mindenki hallja azon az óriási nézőtéren. Szerencsére mikroport volt rajtam, mert zenés produkcióval készültem. Weöres Sándor Haláltánc című versét énekeltem, miközben egy hatalmas marhalábszárcsontot fűrészeltem ritmusra. Nagyon jól sikerült, emlékszem, hogy érezni lehetett a közönségen, ahogy először nem értik, és mozgolódnak, aztán szépen elcsendesednek és egyre feszültebb a figyelem. Az évszázados vígszínházi hagyomány óriási kincs, és sokat foglalkozom vele, de amikor a színpadon állok csak a jelen pillanat érdekel, és persze egy kicsit a jövő.

Színházba járó emberként mennyire játszottál el a gondolattal, hogy egyszer majd fontos szerepekben fogsz itt feltűnni?

Nem gondoltam ilyesmire. Még akkor sem, amikor a Színművészetire jártam, annak a tanárnak az osztályába, aki ezt a színházat vezette hosszú éveken át. Egyébként a mai napig, ha előadást nézek, akkor egyszerű nézőként élem meg az előadásokat. Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen hatást gyakorol rám. Aztán ha megkaptam az élményt, akkor kezdem elemezni, hogy pontosan hogyan történtek a dolgok, miért hatott, hogyan hatott, és csak nagy ritkán gondolok bele, hogy én hogyan játszanám.

Nem volt egy villanásod, pl. megnéztél egy darabot, s te abban a pillanatban eldöntötted, hogy színész leszel?

Kiskoromban rengeteg alternatív színházi előadást láttam, meg olyan vendégjátékokra jártunk a szüleimmel, amiket távoli országokból hoztak ide, többnyire a távol-keletről, Indiából, Vietnámból, Kínából. De nem ezek miatt döntöttem el, hogy színész leszek. Óvoda óta megvolt már a tudatom alatt. Aztán egyre többször bukkant a felszínre, a tudatos gondolatok közé. De végérvényesen csak az egyetemi képzés vége felé tudatosult, akkortájt, amikor bemutattam az első általam kezdeményezett műhelymunkát Zsigmond Emőkével és Kovács Adriánnal, egy furcsa, semmihez nem hasonlító előadást Weöres Sándor filozofikus líráiból. Az kellett ahhoz, hogy elkezdjem megfogalmazni, hogy nekem mit jelent színésznek lenni. Aztán Miskolcra szerződtem, és ott szépen felnőtt bennem a gondolat. A Vígszínházba már konkrét célokkal szerződtem.

Fotó: Juhász Éva

Elsőre felvettek a Színművészetire. Milyen világok nyíltak ki előtted a színház által?

Teljesen megváltozott minden. Előtte nagyon szerteágazó volt az érdeklődésem, persze jártam színjátszó csoportokba, de ezer más dologgal is foglalkoztam. A színjátszó csoportokban a közösségi létezés ereje hagyott igazán mély nyomot bennem. A művészi céllal megvalósuló magas szintű kommunikáció emberek között. De, mint mondtam, tudat alatt dolgozott már bennem a színház, de érdekelt, hogy az élet minden területén képezzem magamat, tudományos és művészi területen egyaránt. Minden érdekelt és egy csak egy idő után jöttem rá, hogy ahol mindezt kamatoztatni tudom, s nem vész el semmi ebből széles érdeklődési körből, az a színház, merthogy itt tényleg arra van szükség, hogy egy picit mindenhez értsen az ember. Az egyetem évei alatt ezt a szerteágazó érdeklődést sikerült egy fókuszba összegyűjteni.

A Vígszínházban ezer ember tölti meg a nézőteret minden egyes előadásnál. Hogyan működik a kémia közted és a közönség között? Mit érzékelsz a színpadon?

Nehéz erre pontosan válaszolni, inkább csak körülírni lehet vagy példákat tudok felhozni, mint a beszélgetésünk elején a Haláltánc kapcsán. Minden szituációban máshogy működik. Minden darabban és minden alkalommal máshogy érzem, hogy mi történik lent a nézőtéren. Sokszor meglepő tud lenni, és sosem ugyanaz. Persze van olyan, hogy az ember le van tompulva, s akkor az baj, ha azt érzem, hogy ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, “mint szokott”. Ez hiba, és azt jelenti, hogy fáradt vagy dekoncentrált vagyok, és nem fogom fel, hogy ezer ember, ezer individuum ül velem szemben.

Mit szeretnél átadni a közönségnek a szerepeiden keresztül? Mi a fő motivációd?

Felelős vagyok az ő estéjükért, szórakoztatásukért, kiszakadásukért a hétköznapi robotolásból. Nagyon erős motiváció, hogy rengeteg különböző embernek kell egyszerre ajándékot adnom. Ugyan úgy kell végiggondolni, mint amikor karácsonyi ajándékot tervez az ember, csak itt ezer embernek kell megtalálni a megfelelő ajándékot. Minek örülnének? Mire van szükségük? Az adott szerepemmel milyen tudást tudok nekik adni arról, hogy hová jutottam a világ és az ember megismerésében? És az előadás energiája is hasonlít az ajándékozás energiájára. Összeszedem minden kreativitásomat, érzésemet és gondolatomat, becsomagolom egy szerepbe és odaadom nekik, ők pedig figyelmüket adják cserébe: meglepődnek, örülnek neki, meghatódnak, vagy fancsali képpel kritizálják, úgy viszonozzák. És akkor az ő ajándékukra kell nekem válaszolnom megint a következő jelenetben. Tehát ez egy oda-vissza folyó párhuzamos ajándékozás. Csak egy pici eltolódás van benne: az, hogy ők fizettek azért, hogy tőlem jó nagy ajándékot kapjanak, akkor is, ha nem adnak figyelmet cserébe. De ez utóbbi ritkán fordul elő hál’ Istennek.

Mennyire tekinted hivatásnak a színészetet?

Aki azt mondja, hogy érdemes hivatás nélkül élni, annak nagyon szomorú a felnőttkora. Szerintem az életnek különböző szeletei vannak, különböző életeket élünk: van magánéletünk, van benső életünk – amit lehet, hogy sohasem osztunk meg senkivel -, és van egy jelentős szelete az életünknek, amiben dolgozunk. Ha ez az utóbbi hatalmas szelet arról szól, hogy csak azért csinálok valamit, hogy pénzt keressek vele, és fenntartsam a magánéletem, az szerintem óriási nagy pazarlás. Azt a rengeteg időt, amit erre szánok, úgy eltölteni, hogy azzal ne legyen valami komolyabb szándékom, nagyon szomorú dolog. Minden szakmát lehet szakmaként és hivatásként is űzni, vagy olyan céllal párosítani, amely által hivatássá válik. Én nem tudnék színházat csinálni hivatástudat nélkül. Nem vagyok sem elég extrovertált sem elég nárcisztikus ahhoz, hogy puszta önmegvalósítás céljából álljak színpadra. Ez persze rengeteg kínnal jár olyankor, amikor nincs elég mondanivalóm, vagy nem bírom felébreszteni a testemet, lelkemet. Ilyenkor törni-zúzni tudok, de általában csak magamat bántom. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, és most ezzel nem a skótdudára gondolok, amin a Diktátor című előadásunkban játszom.

Létezik minden színészre érvényes olyan elvárás, hogyan érdemes létezni a színpadon?

Mindig minden pillanat más és új. Nincs kód, nincs megfejtő füzet. A Színművészetin sem mondják el, hogyan kell csinálni, mert nem lehet elmondani. Az egész az itt és mostról szól. Ha valami felkészültségem van is, az elsősorban arról szól, hogyan tudok itt és most helyesen reagálni. Minden pillanat improvizáció, mert attól lesz élő. Ha kötött szövegem van, akkor is improvizálok, az kötött szövegű improvizáció. Ha a mozgásom és a szövegem is le van fixálva, akkor kötött szöveges, kötött mozgásos improvizációt hajtok végre, de improvizálok. Mert a lényeg az, hogy hogyan mozgatom meg a lelkemet. Hogyan mondom ki azt a szöveget úgy, hogy az itt és most legyen és ez iszonyat munka és kínszenvedés, mert nagyon ritkán sikerül igazán jól. Annyira megfoghatatlan, hogy az esetek nagy részében kicsúszik az ember keze közül, és akkor eltelhet úgy egy előadás, hogy egy mondatot sem sikerült úgy elmondanom, ahogy szerettem volna. És az pokoli érzés.

Fotó: Juhász Éva

Hogy néz ki nálad egy színpadra lépés előtti rituálé?

Ez is minden előadásnál más. Van olyan, hogy maga az előadás azzal kezdődik, ahogy mi, szereplők bevonódunk az előadás folyamatába, például A Pál utcai fiúkban. Persze akkor sem a nézők előtt kezdődik a bevonódás. A Pál utcai nekem például másfél órával hamarabb kezdődik. 17:30-kor már hangképzésen vagyok Bagó Gizella tanárnőnél, aztán mikroportot ragasztok és jön a közös hangbeállás, tehát a csapat elkezd gyülekezni már egy órával korábban. Elénekeljük a nehezebb dalainkat, Tóth Andrissal a Mortusz Gittuszt például, megbeszéljük az aktuális híreket, kivel mi a helyzet, közben Kovács Olivér barátommal – akinek volt már baj a bokájával – bemelegítjük a lábízületeinket. Aztán átöltözés, smink-haj, és végül összefog az egész csapat: belenézünk egymás szemébe, “szevasztok itt vagyunk, megint Pál utcait játszunk, stb.”  és csak utána megyünk be a színpadra. És akkor történik meg a nézők előtti bevonódás. A szél suhogására betoljuk az összecsukott díszletet, amit aztán felépítünk, és elindul a varázslat, befúj minket a szél az iskolapadokba. És csak akkor kezdődik maga a szűk értelemben vett előadás.

Hogy működik a színpadra lépés előtti „bemelegítés” a többi előadásnál?

Például most mutattuk be az Anna Kareninát, ahol én két jelentben vagyok, az első felvonásban a negyedik jelenetben, a második felvonásban a huszadikban és nincs meg a fent említett bevonódás lehetősége, nincs olyan csapaterő, mert egészen másról szól a dolog. Ahhoz, hogy én úgy lépjek be a színpadra, ahogy a szerepem megkívánja, ahhoz a háttérben komolyan fel kell készülnöm. Erre minden előadásnál külön tréninget találok ki magamnak, ezt nevezhetjük rituálénak is, de valójában ez a szakma maga, hogy hogyan teremtem meg előadásról előadásra azt az állapotot, amire szükségem van ahhoz, hogy el tudjam játszani a szerepet.

A Liliom című előadásban Hugóként másfél óra után érkezem meg, és egy forró színpadra lépek be, ahol már javában zajlik az előadás, már rengeteg mindent megélt a közönség. Ha ott bemelegítetlenül érkezem, akkor az nagyon nagy visszaesés. Erre is van egy kis tréningem, hogy úgy lépjen be Hugó, hogy az egy lépcsővel feljebb vigye a közönség energiáját és szervesüljön a történetbe még ha ellenpontként szolgál is.

Egyedül kell lenned ahhoz, hogy felkészítsd magad?

Igen. Nekem kell néhány befelé figyeléssel töltött pillanat a színpadra lépésem előtt. Mindenki másként működik, nekem erre van szükségem. Úgy gondolom, hogy a színész alapvető feladata az, hogy játékával megmutassa, hogyan vélekedik a kimondhatatlan dolgokról, amikről csak művészi alkotás útján lehet beszélni. De minden színésznek kicsit más a motivációja és máshogy teremti meg a megfelelő állapotot a játékhoz. Nekem ezek a módszerek akkor lettek igazán fontosak, amikor elkezdtem járni tréningekre, workshopokra, és fölfedeztem az erejüket. Elkezdtem olvasni metodikát, Sztanyiszlavszkijt, Mihail Csehovot, Lee Strasberget. És elkezdtem alkalmazni a gyakorlatban.

Hogyan?

Először teremteni kellett egy csapatot hozzá, akikkel kipróbálhatom a gyakorlatokat. Ezek többnyire csoportos tréningek. Sajnos ritkán van olyan helyzet, hogy a kollégáimmal van idő ilyenekkel foglalkozni. Ezért elkezdtem tanítani. Összegyűjtöttem diákokat, és velük próbáltam ki. Ők is és én is rengeteget tanultunk belőle.

A SztalkerSuliról beszélsz?

Arról is, meg a rengeteg nyári tábororról is, amiket újabban vezetni szoktam. Felismertem azt a tényt, hogy ahhoz, hogy egy tréninget le tudjak vezetni egy csoport diáknak, ahhoz maximálisan meg kell értenem, hogy mit tanít az a tréning, mit fejleszt. És persze mindig újra és újra végig csinálom mindegyik csapattal, így aztán én fejlődöm a legtöbbet. (Nevet) Tanítás mint tanulás.

Igó Évával. Fotó: Benkó Bernadett

A Szívlapát – részvételi versszínházban Igó Évával játszol együtt. Azt nyilatkoztad erről, hogy minden alkalommal konkrétan belehalsz. Miért?

Mert nincs semmi fogódzkodó. Annak az előadásnak az a formája, hogy ott vagyunk együtt egy csapat nézővel, akik nem tudjuk, hogy honnan jöttek, hány évesek, mi közük van az irodalomhoz, színházhoz. Az első pillatokban kell felmérnünk, honnan indulunk, s el kell jutnunk odáig, hogy megszeressék a kortárs verseket. Ez egy nagyon nagy vállalás a részünkről. Jelen kell lenni, iszonyatosan észnél kell lenni, minden pillanatban figyelni a résztvevők minden kis rezdülésére, és azonnal levonni tanulságokat és aszerint alakítani adaptív módon az előadást.

Mit jelent, hogy részvételi ez a versszínház?

Számomra azt, hogy a nézői aktivitáson múlik az előadás kimenetele. Jelen esetben az, hogy születik-e új vélemény a kortárs költészettel kapcsolatban, vagy sem. Megváltoztatja az előadás mondanivalóját, lényegét, hogy a közönség, aki nem passzív néző, hanem aktív résztvevő, hogyan reagál, hogyan vesz részt a közös játékokban, milyen megoldások születnek egyes helyzetekre. Mindig más lesz így kicsit az előadás egészének mondanivalója is.

Van azért egy váza az egésznek?

Igen, van, persze. Elhangzik 20-25 vers, ami bejár egy felnőtté válási folyamatot. De az előadás kétharmadát az interakciós blokkok teszik ki. A versmondások közben is a tudatom egy szelete már azon pörög, hogy az adott csoportot hogyan tudnám a legpontosabban megszólítani. És ez nagyon ritkán kézenfekvő. Rendszerint teljesen más, mint amilyen prekoncepcióval nekivágunk az előadásnak. Legutóbb kilencven általános iskolással dolgoztunk, úgy, hogy ez egy maximum 60-70 fős előadás első sorban középiskolások számára. De a legmélyebb megértéssel, koncentrált közösségi munkával és a legpontosabban feltett kérdésekkel, megosztott észrevételekkel találtuk szembe magunkat.

Milyen céljaid vannak a színészi pályával kapcsolatban?

A hosszú távú céljaimról nem szeretek szóban beszélni, szerintem nem is érdemes. Azokról beszéljenek a tetteim, művészetem. Ha most mindent megcsinálok, amit feladatomnak érzek, akkor úgyis haladok valami felé. Persze bennem megfogalmazódik, hogy mi az, de inkább érzés, intuíció formájában, mint racionálisan. Eddigi tapasztalataim szerint bármilyen feladat, amibe mélyen elmélyedek, valami teljesen új terepre vezet, ahol egészen új feladatokkal találom szembe magam. Maga a színház is így jött az életembe. Csináltam ezerféle dolgot, mindegyikbe belementem teljesen, aztán egyszer csak odavezettek ezek a dolgok, hogy színész legyek. Hiszek a sorsszerűségben, és abban, hogy a megérzéseim pontosabb célokat jelölnek ki, mint amiket kiötölni tudok. Kicsit úgy vélekedek ilyen téren, mint a sztoikusok. Mindegy, hova fog vezetni az utam, nem az a cél, hogy valahova eljussak, valamit megszerezzek, hanem az, hogy helyesen mérjem föl, hogy itt és most mi a feladatom és azt megcsináljam.

Címlapfotó: Dömölky Dániel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük